Miért a saját anyanyelveden kell elmagyarázni a nyelvtant?

Egy szabály, három tanuló

Vegyük az angol személyes névmásokat: I, you, he, she, it, we, they. Papíron semmi sem egyszerűbb: én, te, ő, mi, ti, ők. Mégsem ugyanaz a szabály mindenkinek.

Egy német anyanyelvűnek a he és a she magától értetődik, hiszen otthon is er és sie van. Neki az it a csapda: a németben az asztal hímnemű, er, és ösztönösen he-t mondana rá. Egy orosz anyanyelvű ugyanebbe a csapdába esik, csak a saját nyelvtani nemeivel. Egy magyar anyanyelvűnek az it nem okoz gondot – tárgyra úgysem mondanánk, hogy ő –, a he és a she viszont igen. A magyar ő nem tesz különbséget férfi és nő között, így angolul minden egyes harmadik személyű mondatban olyan döntést kell hoznod, amelyet az anyanyelved soha nem kért tőled.

Magyarul ez a mondat így hangzik: Ő színész, ő pedig művész. Ugyanaz a szó kétszer. Angolul két különböző szó, és ha beszéd közben elcsúszik, a hallgató nem azt hallja, hogy hibáztál, hanem azt, hogy valaki másról beszélsz. Ez az a hiba, amelyet a haladó magyar beszélők is elkövetnek, még évekkel később is, gyors beszédben.

Három tanuló, egy szabály, három különböző lecke. Az a kurzus, amely egyetlen magyarázatot ír, aztán lefordítja, valójában csak egyiküknek írta meg, a másik kettővel pedig olyan szöveget olvastat, amely vagy fölöslegesen magyaráz, vagy pont a lényeget hagyja ki.

A hibák a kiinduló nyelvtől függenek

A tanulók hibái nem véletlenszerűek. A saját nyelvük üt át rajtuk. Egy magyar anyanyelvű, aki angolul tanul, kihagyja a létigét ott, ahol a magyar is kihagyja: anyám tanár, és angolul is két szóval próbálkozik. Pedig az angol mondatban kell egy is és egy a is – a magyar mondatból mindkettő hiányzik.

Ugyanebből a forrásból jön a többi tipikus hiba is. Az általános értelmű főnév elé névelőt tesz, mert magyarul azt mondjuk, hogy „szeretem a kávét”, angolul viszont I like coffee. Kettős tagadást használ, mert magyarul senki sem jött, angolul pedig nobody came, és nem nobody didn't come. Jelen időt tesz a since mellé, mert magyarul 2015 óta itt lakom, angolul viszont I have lived here since 2015. És a kérdést a hanglejtésre bízza, mert magyarul a kérdés ugyanazokból a szavakból áll, mint az állítás.

Egy német anyanyelvű a fentiek közül szinte egyiket sem követi el. Ő másokat: rossz helyre teszi az igét a mellékmondatban, és a he-t használja tárgyakra. Egyik hiba sem vezethető le pusztán az angolból. A nyelvpárból születnek. Az a magyarázat, amely nem veszi figyelembe, honnan jön az olvasója, nem tudja figyelmeztetni arra a hibára, amelyet éppen elkövetni készül, és nem tudja megkímélni attól a húsztól, amelyet sosem követne el.

A fordítás nem adaptálás

A legtöbb kurzust egyszer írják meg, angolul, aztán lefordítják minden nyelvre. A fordítás megtartja a mondatokat, és elveszíti az olvasót. Egy nemzetközi közönségnek szánt kurzus magyar változata hosszan magyarázza, mi az a névelő, annak, aki kétéves kora óta használja – a magyarnak ráadásul ugyanúgy két alakja van, a és az, mint az angolnak a és an. Közben egy szót sem szól a magyar–angol hamis barátokról, hiszen az eredetinek semmi oka nem volt róluk beszélni. Sehol nem kerül egymás mellé az actual és az aktuális, a sympathetic és a szimpatikus, a college és a kollégium.

Egy adaptált kurzus minden anyanyelvre a nulláról készül: ugyanaz a szabály, ugyanazok a tények, de más magyarázat, olyan összehasonlításokkal, amelyeket az adott olvasó használni tud, és olyan figyelmeztetésekkel, amelyekre szüksége van. Ez több munka – nagyjából anyanyelvenként egy kurzus egyetlen lefordított helyett –, és ez az egyetlen út egy olyan magyarázathoz, amely valóban ahhoz szól, aki olvassa.

Hogyan néz ki ez a kurzusban

Minden szabály magyarul van elmagyarázva, és magyar anyanyelvűeknek írva, nem egy általános szövegből fordítva. Egy magyar és egy német tanuló nem ugyanazt a magyarázatot olvassa ugyanarról a szabályról. A példák arra építenek, amit már tudsz: a határozatlan névelő kártyája azzal kezdi, hogy az a / an úgy váltakozik, mint a magyar a / az, csak itt a hang dönt, nem a betű – és feketén-fehéren kimondja, hogy foglalkozás előtt kötelező, „nem úgy, mint a magyarban”.

Ez minden szinten így van, nem csak az elején. Az utolsó lecke nyelvtana ugyanannyira adaptált, mint az elsőé, mert az anyanyelv hatása nem áll meg, ahogy haladsz. Csak finomabb lesz: a magyar határozott névelő, amely ott is be akar kerülni a mondatba, ahol az angol nem kér, vagy a rugalmas magyar szórend, amely a hangsúlyos részt előre tenné, ott, ahol az angol szigorúan alany–ige–tárgy sorrendet vár.

És amikor az ellenőrzés rossz alakot talál egy begépelt mondatodban, a szabály, amelyet megmutat, ez az adaptált, magyar nyelvű magyarázat, pontosan abban a pillanatban, amikor szükséged van rá. Nem ítélet, és nem egy mindenkinek írt nyelvtani kézikönyv oldala: csak az az egy dolog, ami nem stimmelt, neked elmagyarázva.